Különös, hogy a körülöttünk élő emberek között gyakran hallgatnunk kell. Olykor csak az időben és térben távollevőkkel, a lelki társakkal beszélgetünk. Jól lehet, ez a szféra nem a világ látható s közvetlenül érzékelhető szintje, mégis létezik. Mert létezik egy világ, amelyben élünk és létezik egy másik világ, amely által többek és jobbak leszünk az élhető világban.

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

 

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

 

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

 

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.

 

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Csak a harc okoz nekünk örömet, nem a győzelem. Szeretjük nézni az állatok küzdelmét, azt azonban nem, amikor a győztes dühödten marcangolja a legyőzöttet. Mit akartunk hát látni, ha nem a győzelem beteljesedését. És lám, következzék csak el, és máris torkig vagyunk vele. Így van ez a szerencsejátékokkal is és ugyanígy az igazság keresésével. A vitákban is a vélemények küzdelme az érdekes. A meglelt igazság látványa, viszont egyáltalán nem okoz örömet. Hogy felfedezésével örömet okozzunk, vitában való megszületése közben kell megmutatnunk. Ugyanez a helyzet a szenvedélyekkel is. Élvezetes látvány két ellentétes szenvedély összecsapása. De ha felülkerekedik az egyik, az már csupán erőszak. Sohasem magukat a dolgokat keressük, hanem a dolgok keresését. Így például a színpadon sem hatnak a félelmet nem keltő, megelégedést szülő jelenetek, vagy a végletes, reménytelen nyomorúságok, az erőszakos szerelmek, a kíméletlen szigor.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

(Somlyó György)

Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb, a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük.

 

“…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.” (Antoine de Saint-Exupéry)

 

Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.
Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.
A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz, és így szeretni - az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes, aki még tisztázatlan, kialakulatlan és rendezetlen), hanem magasztos alkalom az egyén számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé nőjön, világgá váljék, önálló, teljes világgá valaki más kedvéért - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, valami kiválasztja, és nagyra hívja el. Az ifjú embereknek csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát, lenne szabad a szerelmet felhasználniuk...

A lovagregények a plafonig értek
És köztük egy szikár alak ült.
A füstölgő gyertya a körmére égett,
És az ész fejvesztve menekült.
A valóság végül már messze járt,
S ő elindult akkor, hogy átélje amit kitalált.

Don Quijote,Don Quijote
A szélmalom csak játszik veled.
Don Quijote, DonQuijote,
Ma is köztünk élsz, de más a neved.
Don Quijote, Don Quijote,
A szélmalomharc mire való?
Don Quijote, Don Quijote,
Minek álmodni, ha ébren is jó?

A búsképű lovag az utakat rója,
Ha nincs hát keres akadályt,
S ha úgy érzi fontos, hogy valaki várja
Egy Dulcineát is kitalál.
A valóság gyakran a fejére áll
S ő nekivág akkor, és rémes
Hogy néha mit csinál.

 

Neo Tones : Don Quijote